A vers az 1848-49-es
forradalom kitörése előtt párnappal keletkezett, amikor forradalmi hullám
söpört végig Európán. Petőfi a magyar romantika kiemelkedő alakja. Verseiben
láthatjuk a romantikus témákat, buzdítóak és cselekvésre sarkallnak. A költő
szerint a kor írói és költői ne saját érzelmeiket írják le, hanem a népet, a
hazát érintő problémákról, ezt egy versben a XXI. század költőiben meg is
fogalmazza.
Az első versszakban
az urakat szólítja meg gúnyos hangnemben. A következő versszakokban kérdőre
vonja őket a nép nevében. Az urak szemére veti, hogy állatként bántak a néppel,
szóval, ha a nép úgy viselkedik, ne lepődjenek meg. A negyedik versszakban már
a néphez szól, buzdítja őket, lázadásra sarkallja őket. Aztán hirtelen vált.
Megváltozik a hangneme, mintha visszaszívná, amit mondott. A hatodik versszakban
azzal érvel, hogy Istenhez közelebb áll a nép, és sokkal jobb emberek, mint a
nemesek. Megkéri társait bocsássanak meg az uraknak az egyenlőség reményében.
Az utolsó 2 versszak megint az urakhoz szól, őket arra kéri, fogjanak össze
együtt a hazáért, mert ha nem „Az uristen kegyelmezzen” nekik.
Ez a költemény egy
szónoklat. Vallásos szóhasználat megjelenik több helyen is, hiszen a korban még
nagyobb volt a vallásos emberek száma.
A pozitív jövőkép
akkor jelenik meg, mikor arról érvel a költő, hogy a nép békéljen meg, hiszen
ők Isten után a legszentebbek. Az emberek fejére áldást hoz majd és
egyenlőséget.
Fenyegetésre utal
Petőfi egyes versszakokban: „Az uristen kegyelmezzen / Tinektek!”.
A versben, amikor a
költő az urakhoz szól egy kicsit hivatalosabb a stílusa, bár nem túl
tisztelettudó. A néppel buzdítóan, társalgási szinthez hasonlóan beszél. A vers
maga könnyen érthető.
Én ezt a verset nem
kedveltem meg. Számomra furcsa, hogy egyszer a költő még lázadásra szítja
társait, aztán ő maga fogja vissza őket, győzködi, hogy nincs értelme a
harcnak.
